Túl kedves voltál? Az alárendelődés paradoxona

Van az a típusú ember, aki a párkapcsolatban szinte észrevétlenül „lehalkítja” magát. Nem vitatkozik. Nem kér. Nem konfrontálódik. Mosolyog, alkalmazkodik. Átengedi a döntéseket. A kliens általában akkor érkezik, amikor egy évek óta tartó kapcsolat „egyik pillanatról a másikra” véget ér. A partner kilép. A kliens értetlenül ül velem szemben: „De hát én mindig figyeltem rá. Mindig az volt, amit ő szeretett volna. Mi lehetett a gond?”

Csakhogy a párkapcsolat nem a konfliktusmentességtől működik. Gottman kutatásai szerint a stabil kapcsolatokban nem az számít, hogy van-e konfliktus, hanem az, hogy jelen van-e valódi érzelmi válaszkészség és kölcsönös befolyás.

A túlzott alkalmazkodás paradoxona az, hogy miközben a kapcsolat biztonságát akarja védeni, közben csökkenti az intimitást.

A partner egy idő után azt élheti meg: “Ebben a kapcsolatban, mintha mindenért csak nekem kéne vállalnom a felelősséget, mintha csak én vinnék mindent.”, “Olyan, mintha nem is ismerném a másikat”.

A kötődéselmélet szerint a kapcsolatban való viselkedésünk mélyen gyökerezik a korai

tapasztalatainkban. Bowlby és Ainsworth munkái óta tudjuk, hogy a szorongó kötődésű személyek hajlamosak a kapcsolat fenntartása érdekében saját szükségleteiket háttérbe szorítani. A nem tudatos logika így működik:

„Ha nem vagyok nehéz, ha nem kérek túl sokat, akkor maradni fog.” 

A sématerápia ezt az „alárendelődés sémával” írja le. Young szerint az érintett személy megtanulja, hogy a saját igényeinek kifejezése veszélyes lehet éd elutasításhoz, haraghoz vagy szeretetvesztéshez vezethet. Ezért inkább megelőzi a konfliktust: alkalmazkodik. Rövid távon ez stabilitást ad. Hosszú távon viszont láthatatlanságot.

Amikor valakit úgy hagynak el, hogy ő „mindent megtett”, figyelt, alkalmazkodott, háttérbe húzódott - az nemcsak veszteség, hanem identitáskrízis is. A kérdés nemcsak az, hogy „Miért ment el?”, hanem az is: „Ki vagyok én”? 

1. Az első csapda az önkritika. 

Fontos, hogy megérteni, ne önostorozni kezdje magát a kliens ilyen helyzetben. A tanácsadási folyamat során megpróbáljuk feltérképezni és megérteni:

“Mikor tanultam meg, hogy az én szükségleteim veszélyesek/terhesek?”

2. A második kérdés: Mit akarok valójában?

Az egyik legnehezebb feladat: rájönni: “Mit szerettem volna valójában a kapcsolatban?” “A hétköznapokban még milyen helyzetekben húzódom a háttérbe?”, “Milyen véleményemet nem mondtam ki az elmúlt napokban?”Ez az önreflexiós szakasz nagyon fontos a mintázat feltárásában, amely nem csak a párkapcsolatban jelenik meg, hanem általában az élet minden területén is (pl.: munkahelyen, a barátok között, a családban)

3. A harmadik lépés: változás és asszertivitás

A változás nem egy radikális fordulópont. Az ember gyerekkora óta cipeli az automatizmusait, így szép apránként, óvatosan lehet ezekből kilépni. Hogyan kezdődik? Látszólag jelentéktelen kis dolgokkal: “A barátaimnak javasolok egy másik éttermet, amit szívesebben kipróbálnék.”, “Nemet mondok egy családi programra, amihez nagyon kedvem.”, “Nem válaszolok azonnal. Kérek időt a döntéseim előtt.”

Ez egy tanulási folyamat, amiben vannak hullámzások, de rengeteg fal omolhat közben és új tapasztalatok erősítik meg a személyt abban, hogy vállalni és érvényesíteni tudja önmagát másokkal szemben. 

Nem csak egyénileg, de párkapcsolati konzultációban is érdemes lehet közösen feltárni egy ehhez hasonló dinamikát.

Forrás:

Gottman, J. M., & Silver, N. (1999). The seven principles for making marriage work. Crown.

Bowen, M. (1978). Family therapy in clinical practice. Jason Aronson.

Young, J. E., Klosko, J. S., & Weishaar, M. E. (2003). Schema therapy: A practitioner’s guide. Guilford Press.